Valahol a multiverzum peremén, az elágazó idősíkok és párhuzamos dimenziók között létezik egy világ, amelyikben Edgar Wright rendezte A Hangya és a Darázs első részét. Akkor még csak az volt a címe, hogy Hangya. Abban a világban Wrightot, a Vaskabátok és a Scott Pilgrim a világ ellen rendezőjét nem rúgták ki a producerek „kreatív nézeteltérések” miatt, ezért szórakoztató, könnyed és ötletgazdag szuperhősfilmjét sok-sok néző élvezhette.
Úgy képzeljük, az egy jobb világ. A miénkben Wrightot igenis kirúgták, és helyette Peyton Reed fejezte be a Hangyát, hogy aztán rábízzák A Hangya és a Darázst, most pedig A Hangya és a Darázs: Kvantumániát is. Reednek a kétezres években akadtak említésre méltó filmjei – a Pokolba a szerelemmel! és a Szakíts, ha bírsz is izgalmasan fordította ki a romantikus vígjátékok kliséit –, az utóbbi években azonban kényelmesen belesüppedt a Hangya-sorozat rendezői székébe, és úgy tűnik, semmi kedve feltápászkodni onnan. A harmadik rész alapján talán már el is szundított ültében.
Legalábbis mással nem tudjuk magyarázni, hogy az alcíme alapján kilencvenes évekbeli televíziós vetélkedőnek is beillő Kvantumániában minden a legósdibb családi kalandfilmes sablonok alapján történik. A karrierjét piti tolvajként és fánkárusként kezdő Scott Lang, vagyis a Hangya már jó ideje népszerű szuperhős, legkésőbb azóta, hogy segített megmenteni a Föld bolygót Thanostól a Bosszúállók: Végjátékban. (Segített volna? Nem emlékszünk, de hát olyan sokan szerepeltek abban a hosszú filmben.) Szakmai élete sínen van, még könyvet is írt saját nagyszerűségéről. Otthon viszont nincs minden rendben: kamasz lánya egyik kalamajkából a másikba keveredik, alkalmanként az őrszobán köt ki. Lehet, hogy a kapcsolatukat az fogja helyrerázni, ha mindketten, plusz anya és nagyszülők, szubatomi részecske méretűre zsugorodnak, és kénytelenek kikeveredni az őket foglyul ejtő Kvantumvilágból.
Pontosan erre a családi összetartásra kapnak lehetőséget a Kvantumániában.
A diktátor neve Kang, és a távoli jövőből száműzték a Kvantumvilágba. Háttere meglehetősen ködös, talán azért, mert erről az eredetileg a Fantasztikus Négyes ellenségeként, hatvan évvel ezelőtt kitalált figuráról még senki nem volt képes megmondani, pontosan kicsoda. Akkoriban Stan Lee és Jack Kirby naponta előhozakodtak egy új szuperhőssel vagy szupergonosszal, és nem mindenkire jutott egyformán idejük. Kangot talán lapzárta előtt fél órával rántották elő a cilinderből. A rózsaszín és zöld kezeslábasba bújt gazfickó 3000-ből utazott vissza az időben az ókori Egyiptomba, hogy igájába hajtsa, amúgy pedig Fátum Doktor távoli leszármazottja. Később kiderült, hogy inkább Reed Richardsé, vagy mindkettejüké.
Annyi biztos, hogy Kang már felbukkant a rossz emlékű Loki sorozatban, most pedig Marvel-mozifilmben is bemutatkozik. A nagyon tehetséges Jonathan Majors alakítja, akinek az utóbbi években szépen ívelt fel a karrierje a Last Black Man in San Francisco lírai lakhatási drámájától a Spike Lee-féle Az öt bajtárson át a Lovecraft Country főszerepéig. Most hosszú lejáratú szerződést kötött a Marvellel, és legalább 2026-ig Kangként fog bohóckodni – reméljük, lesz még visszaút számára a rendes filmszerepekhez is.
Majorst azért féltjük, mert Hangya kollégája, azaz Paul Rudd alkotókedvére mintha rossz hatással lenne a nyilván remekül fizető Marvel-hakni. A 40 és annyi bemutatója környékén még biztosak voltunk benne, hogy Rudd a mai Hollywood egyik legviccesebb színésze, de újabban mintha csak a gyerekei kedvéért vállalna szerepeket. A Hangya-filmeken kívül benne volt a Szellemirtók: Utóéletben, a Chip és Dale: A szupercsapatban, sőt beugrott Bob burgerfalodájába is. Olyan filmet viszont keresve sem találtunk tőle az utóbbi évekből, ami digitális kismókusok vagy rajzolt hamburgerek helyett emberekről szólna.
Rossz hír, mert A Hangya és a Darázs: Kvantumániában a látszat ellenére emberi érzésekről (családi összetartásról, bűntudatról) szólna a történet, a vidámparki körítés miatt viszont egy pillanatra sem válik érdekessé vagy érzelmi szempontból hitelessé, ami a Hangya családdal történik. Pusztán az látszik, hogy a Kvantumvilágból olyan helyet szerettek volna csinálni a számítógépes trükkmesterek, mint amilyeneket a Star Warsban szoktunk látni. Talán éppen a Skywalker kora karaktervázlatai közül került elő az a néhány beszélő, zselés kukac és kozmikus hátasló, amiket éppen oda lehetett animálni A Hangya és a Darázsba.
(MODOK-kal egyébként rendszeresen lehet találkozni azokban a Marvel-képregényekben, amelyeket alkotóik viccnek szánnak.)
Reed filmje csak akkor indítja be a fantáziánkat, ha bugyuta történetében a gyártó stúdió világuralmi törekvéseit ismerjük fel. Ebben a megközelítésben Kang nem más, mint a Marvelt bekebelező Disney, Kvantumánia szerencsétlen polgárai pedig mi magunk vagyunk. A mi felszabadító Hangyánk viszont egyelőre sehol, a tartalomgyártó óriásvállalatot nincs, aki megállítsa. A Hangya és a Darázs: Kvantumánia legszomorúbb tanulsága, hogy már Bill Murray is nekik dolgozik.
A Hangya és a Darázs: Kvantumánia (Ant-Man and the Wasp: Quantumania). 2023, 125 perc. 24.hu: 4/10.
